1. különkiadás

Huhh Hambikáim, nem is tudom, hogy mit mondjak...

10 feliratkozó... aki hónapokkal ezelőtt azt mondta volna, hogy lesz ennyi feliratkozóm, azt kiröhögtem volna, és annyit mondtam volna neki, hogy csak ábrándozik. És mégis...

WÁÁÁÁÁÁ!!!
Nagyon szép karácsonyi ajándék!! ♥ ♥

 Nagyon szépen köszönöm, hogy 10 emberke követi a blogot, és olvassa :)

Ennek jeleként itt egy kis különkiadás-féleség! ;)

Ölel, Gab
Ui.: Tudom, hogy téli szüneten vagyok, de ezt muszáj volt!! :P

2012. 09. 06.

Nyla szemszöge

 - Üljetek le! - utasított minket. Mindig vigyázzban kellett várni rá, mint a dedóban. Mindenki leült, de senki nem mert megszólalni. Még csak nem rég kezdtük a gimit, de már most tudjuk, hogy kitől kell tartanunk. Az egyik ő: Mrs. Andersen, a fizika tanár. Olyan, mint egy tehén, és a természete is arról árulkodik, hogy utálja a gyerekeket. Mindenki feszülten figyelte minden egyes mozdulatát. Feltette az idióta szemüvegét, és a naplót kezdte el böngészni. Ekkor mindenki a fizika füzetét kezdte bújni. Én elővettem, és csak lapozgattam. Mrs. Andersen szúrós tekintetével (ahogyan egy tehén tud nézni) az osztályt fürkészte, majd ismét a naplót lapozgatta. Végül becsapta a naplót, ami nagy hangot hallatva jelezte, hogy készülhetünk a kivégzésre. A többiek összerezzentek a hang miatt.

- A mai áldozatunk... akarom mondani felelőnk az nem más, mint... - itt beállt a kínos csend, mindenki úgy figyelte Mrs. Tehenet, mint amikor a TV-ben az X-faktor műsorvezetője kifogja mondani a győztes nevét. - Nyla Campbell! - mondta ki, mire elkerekedett a szemem. Minden szempár rám szegeződött. Idegességemben ökölbe szorítottam a kezemet, és a mellettem ülő Charlie McHands-et vállon ütöttem. Levezettem a dühömet, de nem véglegesen. Ráadásul úgy hívott, ahogyan nem kellene... Campbell, a nevelőszüleim vezetékneve. A többiek, mint egy méhkas, úgy elkezdtek sugdolózni, és minden lépésemet szemmel tartották. Mindig kerültem a figyelmet, erre most itt van ez... Lassú léptekkel közeledtem a táblához, ezzel bosszantva Andersen-t. Amint a táblához értem, Tehén egy krétát nyújtott felém.
- Nos, Miss Campbell, írja fel a táblára Ohm-törvényét! - mondta, mire halk suttogásokat hallottam. A krétát fogva álltam az osztályom előtt, Mrs. Kínzó mellett, aki örült annak, hogy megszívathatott. Belül a gyomrom fel-le liftezett az idegességtől. Nem, nem azért, mert nem tudom az anyagot, hanem mert tudom, hogy ebből az lesz, hogy behívják azokat... De minek erőlködjek, ha úgy sem tudom? Így csak álltam egy helyben, a krétát szorongatva, és a táblával szemezgettem. Mrs. Andersen a körmeivel (bocsánat, a karmaival...) az asztalt kopogtatta, ami a nagy csendben eléggé zavaró volt. A többiek hihetetlen módon csendben tudtak ülni, és az úgy nevezett "felelésemet" hallgatták.
- Maga tanult valamit Miss Campbell? - törte meg a hallgatást.
- Ne hívjon Campbell-nek... - morogtam az orrom alatt. Ekkor valakinek a keze a magasba lendült. Charlie-é volt...
- Mrs. Andersen, miért mondta azt a Nyla, hogy "ne hívjon Campbell-nek"? - hát, nem voltam elég halk. Szúrós tekintetemmel fürkésztem Charlie arcát, aki vette a lapot, és lehajtotta a fejét. Úgyis tudja, hogy kapni fog! Mrs. Andersen furcsa tekintetével rám nézett, mire én ösztönösen elfordítottam a fejemet, és az ajtót csodáltam.
- Ebből ennyi elég volt Nyla, a felelete elégtelen, a szüleit befogom hívatni! - mondta. Én tudtam, hogy ez lesz... A krétát az asztalra dobtam, majd visszasiettem a helyemre. - Azonnal jöjjön vissza, és tegye a krétát úgy a helyére, ahogyan kell! - szólított vissza. Újból vállon ütöttem McHands-et, és visszabotorkáltam az asztalhoz. Már a türelmem határát átugrottam...
- Elnézést Mrs. Teh... Andersen, ígérem többet nem fordul elő! - mondtam gúnyos hangnemben, majd a krétát kettétörtem, és mind a két felét a kukába hajítottam. A helyemre visszaérve felkaptam a táskámat, és az ajtó felé robogtam.
- Miss Campbell, azonnal üljön vissza! - amint látta, hogy a kezemet a kilincsre helyezem, csak jobban felhúzta magát. - Ha kimegy azon az ajtón, akkor igazolatlant, és egy szaktanárit kap! - mondta már szinte üvöltve. Én nem foglalkoztam vele, kisétáltam az ajtón, és egyenesen a szekrényemhez siettem. A szekrényemet szinte felszakítottam. Mindent a táskámba tettem, és a bejárat felé mentem. Az ajtó azonban zárva volt. A portásra pillantottam, aki nagy nyugalmában újságot olvasott.
- Kitetszik nyitni az ajtót!? - "kértem" a férfit, mire a szemüvege mögül rám pillantott.
- Lyukas órád van?
- Nem, rosszul vagyok, és hazaengedtek! - mondtam meggyőzően, mire megnyomott egy gombot, ami furcsa hanggal jelezte, hogy kimehetek. Kisétáltam az iskola elé, majd szapora léptekkel indultam útnak. A fejemben végigjátszottam, hogy mi következik ezután.

1. Én nem megyek haza.
2. A nevelőszüleimet behívják a suliba.
3. Megtudják, hogy mi(ke)t műveltem, és elgondolkoznak azon, hogy visszaadjanak-e.
4. Úgy döntenek, hogy visszatesznek az Otthonba.
5. De nem találnak otthon, vagyis szólnak Carl-nak.
6. Carl keresni fog, de én estére visszamegyek az Otthonba.
7. Másoknak minden happy, nekem pedig marad a depi.

Miután ezekkel a gondolatokkal tovább játszottam, egy buszmegállóba értem. Kerestem egy járatot, ami nagyon messzire visz a városon belül azoktól, és az Otthontól. Összeszámoltam a pénzemet, és vártam a buszra. Mélyen, legbelül teljesen boldog voltam, hogy ezen az 1 napon mennyi mindent elértem/elfogok érni, de kívülről ezt nem mutattam. Az évek alatt megtanultam, hogy nem szabad kimutatni az érzéseidet, mert akkor nem tudnak játszani velük, és egy kemény embernek fogsz látszani. Ebben a pillanatban megérkezett a busz. Én felszálltam rá, fizettem egy buszjegyet, és elfoglaltam egy helyet. Az ablakon keresztül bámultam azt a világot, amit nem szerettem. Körülöttem a legtöbb ember boldog, csak nekem nem jó semmi. De ez sem érdekelt. Ahogyan más sem...