1. különkiadás

Huhh Hambikáim, nem is tudom, hogy mit mondjak...

10 feliratkozó... aki hónapokkal ezelőtt azt mondta volna, hogy lesz ennyi feliratkozóm, azt kiröhögtem volna, és annyit mondtam volna neki, hogy csak ábrándozik. És mégis...

WÁÁÁÁÁÁ!!!
Nagyon szép karácsonyi ajándék!! ♥ ♥

 Nagyon szépen köszönöm, hogy 10 emberke követi a blogot, és olvassa :)

Ennek jeleként itt egy kis különkiadás-féleség! ;)

Ölel, Gab
Ui.: Tudom, hogy téli szüneten vagyok, de ezt muszáj volt!! :P

2012. 09. 06.

Nyla szemszöge

 - Üljetek le! - utasított minket. Mindig vigyázzban kellett várni rá, mint a dedóban. Mindenki leült, de senki nem mert megszólalni. Még csak nem rég kezdtük a gimit, de már most tudjuk, hogy kitől kell tartanunk. Az egyik ő: Mrs. Andersen, a fizika tanár. Olyan, mint egy tehén, és a természete is arról árulkodik, hogy utálja a gyerekeket. Mindenki feszülten figyelte minden egyes mozdulatát. Feltette az idióta szemüvegét, és a naplót kezdte el böngészni. Ekkor mindenki a fizika füzetét kezdte bújni. Én elővettem, és csak lapozgattam. Mrs. Andersen szúrós tekintetével (ahogyan egy tehén tud nézni) az osztályt fürkészte, majd ismét a naplót lapozgatta. Végül becsapta a naplót, ami nagy hangot hallatva jelezte, hogy készülhetünk a kivégzésre. A többiek összerezzentek a hang miatt.

- A mai áldozatunk... akarom mondani felelőnk az nem más, mint... - itt beállt a kínos csend, mindenki úgy figyelte Mrs. Tehenet, mint amikor a TV-ben az X-faktor műsorvezetője kifogja mondani a győztes nevét. - Nyla Campbell! - mondta ki, mire elkerekedett a szemem. Minden szempár rám szegeződött. Idegességemben ökölbe szorítottam a kezemet, és a mellettem ülő Charlie McHands-et vállon ütöttem. Levezettem a dühömet, de nem véglegesen. Ráadásul úgy hívott, ahogyan nem kellene... Campbell, a nevelőszüleim vezetékneve. A többiek, mint egy méhkas, úgy elkezdtek sugdolózni, és minden lépésemet szemmel tartották. Mindig kerültem a figyelmet, erre most itt van ez... Lassú léptekkel közeledtem a táblához, ezzel bosszantva Andersen-t. Amint a táblához értem, Tehén egy krétát nyújtott felém.
- Nos, Miss Campbell, írja fel a táblára Ohm-törvényét! - mondta, mire halk suttogásokat hallottam. A krétát fogva álltam az osztályom előtt, Mrs. Kínzó mellett, aki örült annak, hogy megszívathatott. Belül a gyomrom fel-le liftezett az idegességtől. Nem, nem azért, mert nem tudom az anyagot, hanem mert tudom, hogy ebből az lesz, hogy behívják azokat... De minek erőlködjek, ha úgy sem tudom? Így csak álltam egy helyben, a krétát szorongatva, és a táblával szemezgettem. Mrs. Andersen a körmeivel (bocsánat, a karmaival...) az asztalt kopogtatta, ami a nagy csendben eléggé zavaró volt. A többiek hihetetlen módon csendben tudtak ülni, és az úgy nevezett "felelésemet" hallgatták.
- Maga tanult valamit Miss Campbell? - törte meg a hallgatást.
- Ne hívjon Campbell-nek... - morogtam az orrom alatt. Ekkor valakinek a keze a magasba lendült. Charlie-é volt...
- Mrs. Andersen, miért mondta azt a Nyla, hogy "ne hívjon Campbell-nek"? - hát, nem voltam elég halk. Szúrós tekintetemmel fürkésztem Charlie arcát, aki vette a lapot, és lehajtotta a fejét. Úgyis tudja, hogy kapni fog! Mrs. Andersen furcsa tekintetével rám nézett, mire én ösztönösen elfordítottam a fejemet, és az ajtót csodáltam.
- Ebből ennyi elég volt Nyla, a felelete elégtelen, a szüleit befogom hívatni! - mondta. Én tudtam, hogy ez lesz... A krétát az asztalra dobtam, majd visszasiettem a helyemre. - Azonnal jöjjön vissza, és tegye a krétát úgy a helyére, ahogyan kell! - szólított vissza. Újból vállon ütöttem McHands-et, és visszabotorkáltam az asztalhoz. Már a türelmem határát átugrottam...
- Elnézést Mrs. Teh... Andersen, ígérem többet nem fordul elő! - mondtam gúnyos hangnemben, majd a krétát kettétörtem, és mind a két felét a kukába hajítottam. A helyemre visszaérve felkaptam a táskámat, és az ajtó felé robogtam.
- Miss Campbell, azonnal üljön vissza! - amint látta, hogy a kezemet a kilincsre helyezem, csak jobban felhúzta magát. - Ha kimegy azon az ajtón, akkor igazolatlant, és egy szaktanárit kap! - mondta már szinte üvöltve. Én nem foglalkoztam vele, kisétáltam az ajtón, és egyenesen a szekrényemhez siettem. A szekrényemet szinte felszakítottam. Mindent a táskámba tettem, és a bejárat felé mentem. Az ajtó azonban zárva volt. A portásra pillantottam, aki nagy nyugalmában újságot olvasott.
- Kitetszik nyitni az ajtót!? - "kértem" a férfit, mire a szemüvege mögül rám pillantott.
- Lyukas órád van?
- Nem, rosszul vagyok, és hazaengedtek! - mondtam meggyőzően, mire megnyomott egy gombot, ami furcsa hanggal jelezte, hogy kimehetek. Kisétáltam az iskola elé, majd szapora léptekkel indultam útnak. A fejemben végigjátszottam, hogy mi következik ezután.

1. Én nem megyek haza.
2. A nevelőszüleimet behívják a suliba.
3. Megtudják, hogy mi(ke)t műveltem, és elgondolkoznak azon, hogy visszaadjanak-e.
4. Úgy döntenek, hogy visszatesznek az Otthonba.
5. De nem találnak otthon, vagyis szólnak Carl-nak.
6. Carl keresni fog, de én estére visszamegyek az Otthonba.
7. Másoknak minden happy, nekem pedig marad a depi.

Miután ezekkel a gondolatokkal tovább játszottam, egy buszmegállóba értem. Kerestem egy járatot, ami nagyon messzire visz a városon belül azoktól, és az Otthontól. Összeszámoltam a pénzemet, és vártam a buszra. Mélyen, legbelül teljesen boldog voltam, hogy ezen az 1 napon mennyi mindent elértem/elfogok érni, de kívülről ezt nem mutattam. Az évek alatt megtanultam, hogy nem szabad kimutatni az érzéseidet, mert akkor nem tudnak játszani velük, és egy kemény embernek fogsz látszani. Ebben a pillanatban megérkezett a busz. Én felszálltam rá, fizettem egy buszjegyet, és elfoglaltam egy helyet. Az ablakon keresztül bámultam azt a világot, amit nem szerettem. Körülöttem a legtöbb ember boldog, csak nekem nem jó semmi. De ez sem érdekelt. Ahogyan más sem...

Téli szünet

A szünet kezdete: 2015. december 22. (kedd)

A szünet vége: 2016. január 07. (csütörtök)

Karácsonyi különkiadás érkezése: 2015. december 24. (csütörtök)

Ölel, Gab

5. fejezet

Puszi-sziasztok Hambikáim!!
Remélem remekül telik a téli szünetetek :3
Nos, egy fontos bejelenteni valóm van: a blog is téli szünetre vonul!!
Több oka van, de inkább családi ok (de így is fújnak rám, mert állításuk szerint éjjel-nappal a billentyűket püfölöm)...
DE!!
Egy kis meglepivel fogok szolgálni még 24-én ♥
Boldog Karácsonyt, és Boldog Új Évet!!!
Ölel, Gab 

Tracy szemszöge

A nappali egyik sarkában állt egy lábbeli tartó (ahogy anya szokta mondani). Ledobáltam a cipőmet, majd beljebb mentem. A nappali makulátlan volt, egyetlen egy dolgot kivéve: egy vörös táska volt lehajítva a kanapé közepére. Felismertem a táskát. Vagyis Loren itt van... És ha Loren is itt van, akkor Ash sem lehet messze. Ez válasz volt anya kérdésére. A bőröndömet a kanapé mellé helyeztem a kézitáskámmal együtt. Átmentem a konyhába, ahol a hűtőt céloztam meg. Kinyitottam, és nagy meglepetésemre egy torta volt benne. Dobos torta. Gyorsan becsuktam a hűtő ajtaját, majd újra kinyitottam. Természetesen ezt a műveletet többször is megismételtem, abban reménykedve, hogy megjelenik mellette egy másik dobos torta is. Ekkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Visszaballagtam a nappaliba, ahol anya állt egy utazótáskával a kezében, mellette pedig egy nálam kicsit alacsonyabb, barna hajú, zöld szemű lány állt. Szeme azt tükrözte, hogy nem önszántából van itt. Értetlenül figyeltem, ahogy anya a táskát a lábbeli tartó tetejére helyezi. A lány nagy nehezen elkezdte megszabadítani magát a cipőjétől. Anya mosolyogva rám nézett, majd egy puszit nyomott az arcomra. Itt megjegyezném, nem sokszor kapok manapság puszit tőle!

- Milyen volt az út?

- Ö... hamar hazaértem. - válaszoltam értetlenkedve. A csaj csak állt egy helyben, és az ajtót bámulta.

- Ó! - tért magához anya. - Tracy, beszeretném mutatni neked Nyla-t, a fogadott húgodat! - mondta anya, mire Nyla felénk fordult.

- Milyen húgom? - kérdeztem meglepetten, de anya máris visszament Nyla-hoz.

- Nyla, ő pedig Tracy, a legidősebb, és egyben a legújabb testvéred! - mondta neki, majd lágyan megfogva kezét, közelebb húzta magához. Én (mint illedelmes fiatal felnőtt) kezet nyújtottam neki, de ő már-már fintorogva, kezet rázott velem. Mikor kezeink szétrebbentek, anya csak mosolygott.

- Nyla, a te szobád az emeleten van, közvetlenül a lépcső mellett. Menj fel nyugodtan, és rendezkedj be! - mondta, mire Nyla lassan visszavánszorgott a táskájához, felkapta a vállára, és ugyanolyan tempóval elindult a lépcső felé. - Tracy, idehoznád a hűtőből a tortát?

- Minek? - kérdeztem.

- Azt a tortát direkt Nyla-nak sütöttem annak jeleként, hogy már ő is a családunk tagja! - mondta még mindig mosolyogva. Szóval azt a finomnak tűnő dobos tortát ennek a csajnak sütötte? Persze, évek alatt most sütött először, természetesen az új, befogadott gyermekének. Befogadott gyermek... Ez a két szó ülepedett le az emlékemben. Tehát ez az a bizonyos meglepi! Titokban, a beleegyezésünk nélkül befogadott egy 18-nak tűnő lányt, mi pedig fogadjuk majd kitűnő örömmel? Neki sütött egy tortát, nekünk pedig utoljára gyermekkorunkban sütött tortát vagy bármiféle sütit! Ezek után csak dünnyögtem egyet, anya pedig furán nézett rám.
- Mi a baj? - kérdezte, mintha sajnálna.
- Hát te is tudod, hogy... - nem tudtam befejezni a mondatot, mivel az emeletről egy sikoltás hallatszott le. Anya gyorsan trappolt is fel, én pedig követtem őt.

Nyla szemszöge

- Menj fel nyugodtan, és rendezkedj be! - mondta nekem Anna-Marie, amit nem fogadtam kitűnő örömmel. Lassan cammogtam a táskámhoz, amit felkaptam, és elindultam az emeletre. Hogy őszinte legyek, nem volt sok kedvem "beköltözködni". Ekkor eszembe jutottak Carl szavai a megállapodásunkból: három hónap. Azt mondta, ha három hónapot itt vagyok, de nem tetszik a hely, és a család, akkor visszamehetek, és a maradék időt ott tölthetem. De ha tetszik nekem a család (aminek nincs túl sok esélye), akkor 18 éves koromig itt maradok. Nos, Carl azt lesheti. Pontosan tudja, hogy amióta a szüleim lepasszoltak, azóta minden házaspárra, és családra fittyet hányok. Csak egyszerűen nem képes ezt felfogni. Ezekkel a gondolatokkal játszadoztam, mikorra felértem az emeletre. Anna Marie azt mondta, hogy a lépcső melletti ajtó mögött van a szobám. Csakhogy a jobb oldalon is volt, és a bal oldalon is volt egy ajtó. Egy ideig hezitáltam, hogy hova nyissak be először. Végül a bal oldali ajtón állapodtam meg. Jobb kezemet a kilincsre helyeztem, egy hirtelen mozdulattal lenyomtam a kart, és beléptem egy elsötétített szobába. Egyetlen egy kislámpa égett csak.

Ekkor tőlem nem messze, azaz a szobában egy lány felsikoltott. Kezeit a mellei elé kapta, hogy takarja őket. Holott volt rajta melltartó... Szaladó léptek hallatszottak a lépcső irányából. Hirtelen a szoba túloldalán lévő ajtó kinyílt, és egy srác lépett ki rajta. Deréktól lefelé csak egy szál törölköző takarta. Mögöttem megjelent Anna Marie, és Tracy. A csaj még mindig nem hagyta abba a sikoltozást. A csávó mellé lépett, majd átkarolta a derekát. Ekkor abbamaradt a sikítozás.
- Lo, mi a baj? - kérdezte a faszi, aki Lo mellett állt.
- Ismered ezt a csajt? - kérdezte hisztérikusan Lo.
- Kisfiam, hogy nézel ki? - kérdezte hirtelen Anna Marie.
- Éppen tusoltam, amikor meghallottam Lo-t!
- Egyáltalán mit keres itt Loren? - kérdezte meg Tracy.
- Ash hívott át! - vágta rá Lo. - De ki ez? - mutatott rám. Én inkább arrébb sétáltam, megragadtam a motyómat, és átmentem a másik szobába. Ott szerencsére senkire sem nyitottam rá. Az ágyra hajítottam a táskámat, és én pedig a földre ültem. A folyosóról lehetett hallani a vitákat. Az volt a fő téma, hogy miért van itt Loren. Persze a csaj sokszor kérdezgette, hogy én mit keresek itt. Magamtól pedig azt kérdezgettem, hogy miért létezek egyáltalán.

4. fejezet

Ahogy ígértem, meg is hoztam a 4. fejezetet ☺
Csak hogy változatosak legyünk, így más szemszögéből is kikukkanthattok a világra ;)
Nem húzom tovább, olvassátok csak!
Ölel, Gab

Tracy szemszöge

- Így most jó? - kérdezte Belle nevetve, és kicsit feljebb emelte a plakátot. Én (úgy téve, mint egy "profi"), elkezdtem jobbra-balra dönteni a fejemet, hogy többféle szemszögből megnézhessem a plakátot. Végül mutattam egy lájkot, amire a csajok végérvényesen kitették a hirdetményt. Lemásztak a létrákról, amiket a kolesz portájára kellett vinnünk. Én vittem egyet, Pamela vitte a másikat, Belle pedig mellettünk bandukolt.
- És mennyire izgultok? - törte meg a csendet Pamela.
- Én egyáltalán nem izgulok, hiszen már van párom! - jelentette ki határozottan Belle.
- Na, és ki az áldozat? - kérdezte vissza Pamela.
- Ő nem áldozat, hanem a pasim!! - vágta vissza tettetett bosszúsággal Belle. - És te Tracy, te kivel jössz?
- Fogalmam nincs! - mondtam teljes lelki nyugalommal.
- De az elég gáz lesz, ha senkivel sem jössz! - mondta Pamela. - Én a végzős Adam-mel megyek!
- Tracy, add ide a létrát! - mondta Belle, kikapta a kezemből a nehéz súlyú tárgyat, és gyors sétában elindult. Pamela egyből trappolt utána. Értetlenül figyeltem távolodó alakjukat. A megszokott tempómban sétáltam tovább, de hirtelen valaki köhintett egyet a hátam mögött.

Victor Austin Flacke

Megfordultam, és egy ismert személy állt előttem. Tőlem kb. fél méterre állt meg.
- Szia Trac! - köszönt, majd beleivott italába. Én megfordultam, és indultam az utamon.
- Neked is szia Victor. És ne szólíts Trac-nek! - mondtam, ő pedig követni kezdett.
- De te is hívhatsz Vic-nek! És nekem bejön a Trac név! Kérsz egy kis kávét? - kérdezte hízelegve.
- Nem, de azért kössz! - mondta, majd megragadta a karomat. A szemébe néztem, mire mosolyra húzta a száját. - Elengednél?
- Elkísérnél a szobámba?
- Miért?
- Mert nagyon fáj a fejem, és nem akarok rosszul lenni út közben. - én ekkor kirántottam a kezem a szorításából.
- A szőkéknek add elő ezt a dumát! - mondtam, majd faképnél hagytam. Igaz, most Pamela-t megsértettem, de amíg nem tudja, addig nem fáj neki. Gyors léptekkel mentem a kollégium felé. Az utam nem tartott észveszejtően sokáig. Amint beléptem, megkérdeztem a portást, hogy Pamela itt van-e. A válasza egy bólintás volt. Feltrappoltam a 2. emeletre, és a 106-os szoba ajtaján kopogtam 5-öt. Ez afféle jelzés, hogy tudjuk, éppen ki érkezett meg. Beléptem, és teljes volt a káosz. A ruhák széthajigálva, a könyvek, és füzetek egymás hegyén-hátán a padlón. Pamela a szekrényében keresett valamit. Azzal fejezte ki nemtetszését, hogy az arcomba dobta az egyik rózsaszín, csipkés melltartóját. Leszedtem az arcomról a ruhát, és a földre dobtam.
- Pamela, újrajátszottad a II. világháborút? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. Ő kimászott a szekrényéből, és idegesen nézett engem.
- Ez nem játék! - mondta egy kicsit magasabb hanggal, mint ahogy beszélni szokott. - Elvesztettem! - mondta, és újra elsüllyedt a szekrény tartalmában. Belőlem akaratlanul is kitört a nevetés, mivel az utolsó szava kétértelmű volt. Újból rám nézett azzal a szúrós tekintetével, amivel megszokott ijeszteni. Abbahagytam a nevetést.
- Mit vesztettél el? - kérdeztem meg tőle, ő sóhajtott egyet, és az ágya alatt kezdett kutakodni.
- A dobozt! - mondta, és számomra már minden világossá vált. Van Pamela-nak egy rózsaszín doboza, amiben egy arany nyaklánc van. Azt a nyakéket a nagymamája adta oda neki, amikor ő 9 éves volt. Nem sokkal azután a nagymama életét vesztette egy repülőgép baleseten. Pamela azóta vallásos lett (mint a nagyija), és amikor imádkozik, olyankor mindig a kezében tartja a dobozkát. A nyakláncot sohasem vette ki belőle, mert nem akarja, hogy valami rontás érje. Ezért vigyáz rá úgy, mint az életére, és most ezért keresi kétségbeesetten. Mint jó barátnőhöz méltóan, beszálltam a keresésbe. Együtt túrtuk át a szobát, még a cuccaimat is. Néha-néha a nyitott bőröndömbe beletettem egy-két dolgot, hogy utána könnyebb legyen pakolni. Ám ekkor egy újabb tárggyal találtak el: ezúttal egy tengerkék bugyival. Ennyire szeretnek a fehérneműk?

Pamela hirtelen felsóhajtott, majd felém fordult, kezében a dobozzal. Óvatosan kinyitotta, és megkönnyebbült, mikor látta, hogy a nyakék a dobozban hever sértetlenül. Behunyta a szemét, és egy imát elmondott. Én addig a bőröndömbe pakoltam a maradék holmimat. Hamar összedobtam mindent, becipzároztam a táskát, és már indulásra készen álltam. Elköszöntem Pamela-tól, de ő az imára koncentrált. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, majd kisétáltam a csendes folyosóra. Valaki már korábban hazament, valaki pedig még mindig órán dekkol. Ezért is örültem, hogy nekem ma nem volt olyan sok órám, és még a bálról szóló plakátokat is sikerült kitennem a megfelelő helyekre. A portás bácsitól elköszöntem, majd kisétáltam újra a szabad levegőre. Egyből a kolesz parkolóját céloztam meg. Megkerestem vérvörös autómat, amit azonnal ki is nyitottam. A csomagtartóba bedobáltam a cuccaimat, beültem, és indultam haza. Anya nem értette, hogy miért akartam koleszba költözni, amikor nem lakunk nagyon messze a sulitól. Számomra a válasz egyértelmű: kiszerettem volna mozdulni otthonról, kicsit bulizgatni, új barátokat találni, és hosszútávon néha elviselhetetlen az öcsém bandája. Minden lány odavan érte, de ha nekik is naponta kilenc-tíz órát kéne hallgatniuk a zenéiket, akkor szerintem ők is megbolondulnának. Ezekkel a gondolatokkal utaztam. Kb. két percig élvezhettem a rádió hangját, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn az Anya név szerepelt. Felvettem.
- Á szervusz kicsim! - köszönt boldogan.
- Szia anya.
- Hogy vagy?
- Hát, fáradtan!
- Na ne mondd!
- Mire kitettem azt a sok plakátot a csajokkal, meg persze a sok dolgozat... szóval, csúcs napom volt.
- Figyelj csak, hamarabb nem tudnál hazajönni? - amint ezt megkérdezte, felmerült bennem egy kis aggodalom.
- Már úton vagyok. De miért?
- Meglepi! - mondta izgatottan.
- És Ash? Ő tudja vagy csak nekem mondasz el mindent későn? Egyébként már otthon van?
- Ki tudja, hogy ő mikor esik haza!
- Oké, otthon találkozunk.
- Na rendben, puszi, szia! - mondta, majd bontotta a vonalat. Nem tudom, hogy miféle meglepetéssel készül, de már előre tartok tőle. Kb. tíz perccel később már a kocsibejárón parkoltam, és a holmijaimat cipeltem be a lakásba.

Blogverseny

Na puszi-sziasztok Hambik!! :3

Októberben jelentkeztem egy blogversenyre, és már lehet is szavazni a legjobb fejlécre ☺

Remélem Hambikáim, hogy kitartunk a blogért ;)

A blog ITT elérhető!!

Ölel, Gab

Ui.: A következő rész december 12-én érkezik ;)

3. fejezet 2/2

Helloka Hambijaim!!
Hogy ne legyen ez a hét (is) unalmas, meghoztam a 3. rész folytatását!!
Utána már jobban fogom csavargatni az eseményeket ;)
Ölel, Gab

Nyla szemszöge

- Pakolhatsz Nyla! - amint ez a két szó elhagyta a száját, a poharam a földre esett, én pedig ledermedtem. Nincs még 1 órája, hogy intézkedett a hátam mögött!

Idegesen felszaladtam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, ami hangos csattanással jelezte mindenkinek, hogy megérkeztem. Idegességemben legszívesebben beleütöttem volna a falba. Tami-Lynn ijedten nézett engem. Meg volt szeppenve. Próbáltam kicsit lehiggadni. Az ágyamhoz mentem, és elkezdtem pakolni. Igaz, nem volt nagyon mit összerakni, de azért pakoltam. Tami-Lynn végig figyelt. Felsóhajtott.
- Bárcsak engem is ilyen gyorsan örökbe fogadnának! - mondta, és még egyszer sóhajtott. Ekkor valami bevillant. Hát persze, erre miért nem gondoltam előbb! Rápillantottam az álmodozó lányra, majd a szekrényére.
- Tami-Lynn, tényleg szeretnél nevelőszülőket?
- I... igen... - mondta. Én kinyitottam a szekrényét.
- Akkor vedd fel a legszebb ruhádat, és pakolj! - kértem, mire szemei felcsillantak. Felugrott, és hirtelen... megölelt. Erősen szorított, szinte már sírt örömében. Elsuttogott egy köszit, odatrappolt a szekrényéhez, és elkezdett ruhát válogatni.

Miután kiválasztotta a legszebb ruháját, bement a fürdőbe átöltözni. Mikor kijött, határtalanul boldog volt, nagyon jól nézett ki. Megpördült a szoknyájában, majd elkezdett pakolni. Én az ágyamra ültem, és figyeltem Tami-Lynn-t. Ez egy fura ötlet volt, de legalább ő boldog lesz, én pedig nem megyek el. Hisz, élőben nem láttak még, szóval azt hihetik, hogy Tami-Lynn én vagyok! Ha sikerül összezavarnunk őket, akkor már sínen van minden. Hirtelen kopogtak.
- Nyla, készen vagy? - hallottuk meg Carl hangját. Tami-Lynn megköszörülte a torkát, és kiszólt.
- Mindjárt megyek le! - az én hangomon szólalt meg. Basszus, elfelejtetettem, hogy Carl-nak felfog tűnni, hogy ki kicsoda. Na, mindegy! Tami-Lynn megfogta a holmijait, és kisétált a szobából. Én mentem utána. A lépcsőnél elbújtam úgy, hogy én lássam az eseményeket, de ők ne lássanak meg engem. Tami-Lynn lassan sétált le a lépcsőn. Próbáltam nem elmosolyodni, de nem sikerült. Lent egy szőke hajú nő állt. Bizonyára ő fogadta örökbe Tami-Lynn-t... azaz engem. A hölgy elmosolyodott.
- Szervusz! - köszöntötte Tami-Lynn-t.
- Jó... napot! - köszönt ő is. Látszott rajta, hogy feszült, és izgult. - Ta... Nyla vagyok.
- Én Anna Marie, de neked most már anya vagyok. - mutatkozott be Anna Marie. Elvette Tami-Lynn cuccait, és Carl felé fordult. - Van még valami papírmunka?
- Várjon egy percet! - mondta Carl, és elindult a lécsőn... Lefagytam. Ha most lebuktunk, akkor az azt jelenti, hogy én megyek cselédnek egy családhoz. Amint Carl felért, egyből kiszúrt engem.
- Nyla, mire jó ez a cirkusz? - kérdezte.
- Pontosan tudod, hogy én nem fogok elmenni innen!
- De hiszen találtam neked egy kedves családot, ráadásul egy híresség a fia, szóval jól menne a sorod!
- Az sem érdekelne, ha a fia lenne a Király, nem megyek!
- Nyla, ne kezd elölről! Kapsz két percet, hogy összepakolj, és le gyere! - mondta, majd visszasétált a nőhöz, és Tami-Lynn-hez. Megint rám jött az idegesség. Betrappoltam a szobába, és az első dolgot, ami a kezembe akadt, a falhoz vágtam. A cipő szép kis nyomott hagyott a falon... Összeraktam a maradék holmimat, majd dühösen indultam el. Amikor a lépcsőhöz értem, Carl valamit magyarázott (gondolom a félreértést), Tami-Lynn pedig az egyik kanapén gubbasztott. A cipőm kopogott a lépcsőn, minek hangjára felfigyelt Anna Marie, és Carl. Carl elmosolyodott, és átkarolta a vállamat.
- Mrs. Irwin, hadd mutassam be Nyla-t... az igazit! - elengedte a vállamat, én pedig előrébb léptem.
- Szia Nyla! - köszönt a nő, és kezett nyújtott. - Anna Marie vagyok, de szólíts anyának! - én is kinyújtottam a kezem, és kezet ráztam a hölggyel.
- Nyla vagyok. - mondtam, és elengedtem a kezét. Tami-Lynn ekkor hirtelen felém szaladt, és újból átölelt, de most nem annyira erősen.
- Örülj a boldogságnak. - suttogta, majd felment az emeletre. Anna Marie elvette a holmijaimat, és elindult a kijárat felé. Én nem mozdultam. Carl a szemembe nézett.
- Nyla, miért nem nyitsz az új dolgok felé? - kérdezte.
- Carl, miért pátyolgatsz, ha nem vagy az apám? - vágtam vissza. Meglepődött ezen a kérdésemen. Anna Marie az ajtóban állt, és várt rám.
- Figyelj, kapsz náluk egy próbaidőt! Ha jó neked ott, akkor ott maradsz, de ha nem, akkor visszajöhetsz.
- És mennyi időről lenne szó?
- Amíg nem leszel 18!
- Fél évig nem fogok ott maradni! - jelentettem ki, mire Carl elkezdett gondolkodni. Tuti, hogy nem egy-két hetet fog mondani, hanem sokkal többet.
- Jó, akkor csak három hónap! - na, megmondtam...
- Jó! - mondtam, majd Anna Marie-ra néztem. Ha három hónapot kibírok ezzel a nővel, meg a híresség fiacskájával, az már jó. Mert biztos hogy nem fogok fél évet ott rohadni! Carl biccenetett egyet, ami jelen esetben azt jelenti, hogy elbúcsúzott tőlem. Felsóhajtottam, majd odamentem Mrs. Irwin-hez. Kisétáltunk az épületből, és egy fekete terepjáróhoz mentünk. Anna Marie a csomagtartóba pakolta azt a kevés holmit, amit viszek magammal. Én kinyitottam a hátsó ajtót, és beszálltam.
- Nem szeretnél elöl ülni? - kérdezte Mrs. Irwin a vezetőülésről. Én csak megráztam a fejem, amit látott a visszapillantóból. Beindította a járművet, majd elhajtottunk az Otthontól. Anna Marie elővette telefonját, és valami Tracy nevű csajt tárcsázott.
- Á szervusz kicsim! ... Hogy vagy? ... Na ne mondd! ... Figyelj csak, hamarabb nem tudnál hazajönni? ... Meglepi! ... Ki tudja, hogy ő mikor esik haza! ... Na rendben, puszi, szia! - majd letette. Meglepi? Én lennék a meglepi? Nem vagyok egy kölyökkutya, akit az utcán találtak, és titokban vesznek magukhoz!

3. fejezet 2/1

Hát, ez a nap is eljött... Michael szülcsinapcsija!! És, mivel túl éltünk egy újabb hetet a suliban, így meghoztam a következő részt. Bevallom, ez az egyik kedvenc részem :P
De nem húzom tovább a szót, íme a rész!
Ölel, Gab
Ui.: Happy Birthday Michael Clifford!! ♥♥

Nyla szemszöge

*Két héttel később*

- Én biztos, hogy nem! - mondtam ki a véleményemet. Csak egy a bökkenő: ebben az esetben Carl-t nem érdekli a véleményem. Ilyenkor az sem érdekelné, ha egy kést szorítanék magamhoz, és azt mondanám, hogy öngyilkos leszek, ha megteszi.
- De ez egy nagy lehetőség! - mondta a magáét. A nyomtató ekkor egy pittyegéssel jelezte, hogy kinyomtatta az iratot. Carl nagy mosollyal az arcán kivette a lapot, majd aláírta. - Imádni fogod!
- Nem, nem fogom! - mondtam, majd kiviharzottam, egyenesen az udvarra. Ezt mégis hogy képzeli? A hátam mögött intézkedik? És még azt hiszi, hogy nem veszem észre? Még mindig úgy kezel, mint egy kis taknyost! De ebből már rohadtul elegem van! Az udvaron megcéloztam egy padot, leültem, és magamban szidtam Carl-t, meg úgy mindenkit! A félév olyan lassan múlik. Na de az évek... azok hamar tovaszállnak. Amikor a múlton rágódom, akkor számomra olyan érzés, mintha tegnap jöttem volna ide először. Pedig, már vagy 11 évet húztam le itt... Jobbra tekintve észrevettem a bejáratnál ácsorgó Violet-et. Amikor észrevette, hogy őt nézem, elindult felém. Haja ide-oda lobogott a szélben, mint egy zászló. Mikor elém ért, csípőre tette a kezeit.
- Te mégis kinek képzeled magad? - kérdezte kicsit emelt hangon.
- Mi bajod van?
- Amit pár hete Leila-val műveltél az... az...
- Ennyire véded a gazdádat? - amint ezt megkérdeztem, Violet azzal az idióta hülye vagyok, és nem értem arcával bámult.
- Milyen gazda? - kérdezte értetlenül.
- Igen, jól hallottad! Te meg a többi piperkőc! Ti vagytok Leila kutyái, mindenhová követitek, és a seggét is kinyaljátok! - Violet ekkor szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki. Na igen, Leila-val össze kell "verekedni", ha elakarunk érni valamit. De ha a pincsijeit kell elhallgattatni, akkor elég csak jól beszólni, a többi megy magától. Felpattantam, és besétáltam az épületbe. Odamentem a "recepcióhoz", megragadtam egy lapot, és elkezdtem kitölteni. Este 10 óra után kijárási tilalom van, nappal viszont ha valaki ki akar menni, akkor azt "tudatnia kell". Hamar végeztem a lap töltögetésével. Leadtam, majd elindultam. A csípős hidegben caflattam egyedül. Séta közben elővettem a zsebem alján lapuló aprókat, és megszámoltam őket. Egy italra elég... Tökéletesen időzítettem az indulásomat, mivel elértem azt a buszt, ami elvisz a megadott helyig. Gyorsan felugrottam a járműre, majd egy kétszemélyes ülés külső helyére ültem. Nem utaztam sokáig, hamar leszálltam. A sarkon megpillantottam a Starbucks-ot. Besétáltam a kellemesen meleg helyiségbe, majd a sor végére álltam. Nos, a sor vége konkrétan azt jelenti, hogy a pulthoz tudtam állni. Végig néztem a kínálatot, majd leadtam a rendelésemet. Fizettem, és vártam. Azon gondolkoztam, hogy nem is kéne visszamennem. Csak úgy lelépnék, aztán elboldogulnék egyedül. Csak ha Carl rám szabadítaná a zsarukat, akkor nekem végem!

Ilyeneken elmélkedtem, mikor hátsó fertályaimon két kezet éreztem meg. Megfordultam, minek következtében a kezei lekerültek rólam. A szemem azonnal megakadt a feltűnő színű haján. A szemébe akartam nézni, de ő inkább más testrészeimet bámulta meg magának. Természetesen egy pofonnal gazdagítottam, így már nem csak a haja volt vörös. Ezek után végre képes volt a szemembe néznie, majd mosolyra húzta a száját.
- Vadcica. - mondta, majd a számnak esett. Vadul csókolt, de én visszacsókolás helyett a jobb térdemmel a férfiasságát "találtam el". Letapadt a számról, és kezeivel a fájó pontját fogta meg. Még hallatszott, ahogyan egy baszki elhagyja a száját. Visszafordultam a pulthoz, ahol a csaj kikerekedett szemekkel állt, kezében az italommal. Elvettem a poharat, majd leültem egy asztalhoz. Miközben iszogattam az italomat, néztem a tájat az ablakon keresztül.
- Hé, bocsi! - hallottam meg egy férfi hangot. Feltekintettem, és egy kék szempárral találtam szemben magam. Haja tökéletesen volt beállítva, reklámba illő mosolya volt. Lehuppant a velem szemben lévő üres helyre.
- Igen? - kérdeztem vissza unottan. Fel voltam rá készülve, hogy ő is elakarja játszani velem ugyanazt, mint a vöröske.
- Mikey nevében is bocsánatot kérek, amiért neked esett. - mondta, miközben kinyújtotta jobb kezét. - Amúgy Luke vagyok. - nem volt kedvem jópofizni, így nem fogadtam el Luke kéznyújtását. Belekortyoltam a cappuccino-mba, Luke pedig lelépett. Odament a vöröskéhez, majd elráncigálta a helyszínről. Őszintén, nem nagyon érdekelt. Az italommal együtt kisétáltam a szabadba, majd lassan elkezdtem sétálni a park felé. A hidegben nagyon jól esett a meleg lötty. A melegség szétáradt a testemben. Ezt az érzést fogom érezni akkor is, amikor elmehetek az Otthonból. Carl szerint már mániákusan gondolok erre. De ha tudná... Ő csak ne szóljon bele a dolgomba! A hideg szél belekapott a hajamba, és éreztem, hogy valaki a hátam mögött áll. Megfordultam, és a vöröske állt mögöttem.
- Jó illatú a hajad. - mondta, és egy mosollyal jutalmazott meg.
- Miért követsz? - kérdezem dühösen. Persze a Starbucks-ban elkezd fogdosni, meg csókolni, most meg tök normálisan a tudtomra adta, hogy a hajamnak jó illata van...
- Én bocsánatot kérek, csak olyan szexin nézel ki, hogy nem bírtam magammal! - mondta, majd közeledett felém. Már a Starbucks-ban is lehetett érezni, hogy alkoholt fogyasztott, de most nem annyira volt érezhető. Egyre közelebb jött, én pedig hátráltam.
- Engem egy ribancnak nézel vagy mi a franc!? - akadtam ki. - Azt hiszed, hogy a "bájoddal" leveszel a lábamról, és majd beledőlök a karjaidba, aztán meg az ágyba? - majd minden erőmet beleadva újra tökön találtam a csávót. Ő a földre esett, és magzat-pózban fájlalta férfiasságát. Én azonnal leléptem, egyenesen a buszmegállóhoz. Letelepedtem a padra, majd tovább iszogattam. Na szép, ma már minden faszi azt hiszi, hogy egy mosollyal, és szép szavakkal le lehet nyűgözni egy lányt. Hirtelen befutott a várt busz. Hamar visszaértem, és lassan indultam a bejárat felé. Amint beléptem, előttem állt Carl, hatalmas mosollyal az arcán.
- Pakolhatsz Nyla!

2. fejezet

Sziasztok, Gab újból jelentkezik! Ez a rész egy éjszaka szüleménye. Néha úgy vagyok, hogy 1 nap alatt kb. 4-5 részt is megírok. De (sajnos) valamikor 2 naponta írok meg egy fél részt :/
Még egy pozitívum: 2 követője van a blognak! Számomra ez fantasztikus, örülök, hogy tetszik a történet ♥
Ez a rész egy megtörtént esemény alapján készült!
Ölel, Gab

Nyla szemszöge

Ahogy sétáltunk a folyosón, többen megbámultak minket. De inkább engem. Végül Carl irodájában kötöttünk ki. Tudtam, hogy hogyan működnek itt a dolgok. Egy fekete bőrfotelben helyet foglaltam, Carl pedig az asztala mögötti székben lelt kényelmet. Mélyen a szemeimbe nézett.
- Nyla, miért jó ez? - kérdezi értetlen tekintettel. - Azt még megértem, hogy lázadsz, de miért akarsz mindenáron itt maradni?
- Nem mindegy, hogy azt a félévet itt vagy máshol húzom ki? - tettem fel azt a kérdést, szerintem jogosan. Hisz, hogyha betöltöm a 18-at, akkor már nem fogok ide "tartozni". Akkor szabad életet élhetek szabályok nélkül, függetlenül, egyedül... Carl azt nem érti, hogy miért akarok visszahúzódó lenni vagy hogy miért akartam ilyen lenni. Erről nem akarok beszélni, főleg nem Carl-al. Mi köze a dolgaimhoz? Csak nevelőszülőket próbál (próbál!) találni nekem. Carl csak a fejét rázta.
- De Nyla, ne így állj hozzá! - törte meg a csendet. Ha ezt a mondatot nem hallottam tőle ezerszer, akkor egyszer sem! Legyintett. Ez csak annyit jelent, hogy menjek fel a szobámba. Felálltam, kisétáltam, és a lépcső felé vettem az irányt. Nincsen sok gyerek az Otthonban. Az emeleten a szobák közepes méretűek voltak, két gyerek foglalt el egy szobát. Én az emeleti folyosó legvégén lakok, a 115-ös szobában. Kezemmel megérintettem a hideg kilincset. Eleinte csak tétováztam, de aztán egy mozdulattal lenyomtam a kilincset, és beléptem a helyiségbe. A "kis előszobában" állt egy nagy szekrény, jobb oldalt pedig egy ajtó volt, ami a fürdőszobát rejtette. Levettem a cipőt, és beléptem egy kicsit nagyobb helyiségbe. Ott két ágy, és két éjjeliszekrény foglalt helyet. Az ablak alatti ágy üres volt. Az ággyal szemben volt a másik alvóhely. Sok párna hevert rajta, és egy lány. Ő volt Tami-Lynn. Tami-Lynn egy 15 éves, szőkésbarna hajú, tengerkék szemű lány volt. Egy kinyúlt, szürke pulcsit viselt, és egy ugyanolyan színű melegítőnadrágot. Egy dobozt tartott az ölében. Tami-Lynn hobbija a varrás, azt a sok párnát is ő varrta. Furcsán nézett rám.
- Sz... szia... - köszönt makogva. Csak biccentettem köszönés képpen. Lehuppantam az üres ágyra. A plafont kezdtem bámulni. Thompson-éknál a szobám nagyobb volt, de üresebb is. Ott csak egy ágy volt, semmi több. Nagy unalmamban felálltam az ágyról, és kihúztam az ágynemű tartót. Benne volt egy füzet, egy fekete tolltartó, és egy... párna? Amikor itt hagytam az Otthont, akkor semmilyen párna nem volt benne. Felvettem. Egy sötétbarna, nagyon puha párna volt. Megfordítottam. A nevem volt rávarrva a hátuljára.
- Azt neked csináltam... - hallottam meg Tami-Lynn hangját. Ránéztem. - Hogy legyen valami emléked rólam...
- Kössz. - mondtam, majd ismét a párnára néztem. Idáig itt az Otthonban csak karácsonykor kaptam pár ajándékot, a születésnapomon pedig Carl-tól valami apróságot. De mástól soha nem kaptam semmit. Most pedig a "szobatársamtól" kaptam egy párnát. Furcsa érzés volt. Az ágyamra tettem a párnát a füzettel, és a tolltartóval együtt. Lefeküdtem, és elkezdtem rajzolni. Tami-Lynn a varráshoz, én a rajzoláshoz értek.

*Este*

Az utolsó falatot is lenyeltem, megtöröltem a számat, majd elindultam a hall felé. Még negyed óránk van a takarodóig. A hallban pár lány beszélgetett. Név szerint Gina, Leila, Charlotte, Colette, és Violet. Ők az Otthon egyik "klikkjét" alkotják. Ők a legbalhésabb lányok, még engem is leköröznek... Lefordítva ez azt jelenti, hogy nem cigit loptak, hanem sokkal durvább dolgokat műveltek. A szokásos dolgaikat csinálták: pletykáltak, és cikiztek. Ahogy egyre előrébb mentem, a talpam alatt nyikorgott a padló. A csajok tekintete persze rám vándorolt. Jól megnéztek maguknak, majd hirtelen felállt Leila.
- Ó drága Nyla! - kezdte "sajnálkozva". - Tudjuk, hogy nagyon beszeretnél hozzánk kerülni, de az nem úgy fog összejönni, ha cigit lopsz egy ócska üzletből! - mondta, mire a többi csaj felröhögött. Összepacsiztak, majd Leila is leült. Szemforgatással jeleztem, hogy baromira nem érdekel a megjegyzésük. Inkább gyors léptekkel felbaktattam a szobába, levágódtam az ágyra, majd folytattam a "művészkedést".

Kopogás törte meg a nagy csendet.
- Nem veszek semmit! - kiabáltam ki, de közben tovább rajzoltam. Az ajtó hirtelen kitárult, és két olyan személy lépett be rajta, akiket legszívesebben eltüntetnék a Föld színéről.
- Beszélnem kell veled! - kezdte is a hegyi beszédet. - Kérlek azt addig tedd el! - mondta, de szavai süket fülre találtak. Hirtelen valaki kikapta kezemből az eszközt. Idegesen néztem rá. Felugrottam az ágyról, mire Carl egy kicsit megszeppent, de Leila-ra nem hatott.
- Add vissza! - mondtam, és kinyújtottam a jobb kezem.
- Azok után, ahogyan beszóltál nekem a hallban! Előbb kérj bocsánatot! - na, ezt nem értettem. Egyáltalán nem! Mi az, hogy én beszóltam neki!?
- Nos Nyla, ezért jöttem. Hallottam, hogy megbántottad Leila-t...
- Ez a kis fruska szólt be nekem, csak most játssza azt a nem létező eszét! - förmedtem Carl-ra.
- Te vagy a fruska! És nekem igenis több eszem van, mint neked! - szállt be Leila. - És mellesleg! - itt felemelte a mutatóujját. - Engem szerettek az igazi szüleim, nem úgy, mint téged! - na, itt nálam elszakadt a cérna. Mégis hogy képzeli azt, hogy a szüleimről beszéljen!? Odaugrottam Leila-hoz, megragadtam a haját, és cibálni kezdtem. Ő hangosan sikoltott. Minél hangosabb volt, annál erősebben rángattam a póthaját. Carl megragadta a karomat.
- Nyla, engedd el! - mondta, de nem érdekelt. Megkapja a kis ribanc, amit megérdemel. Éreztem, hogy Carl hamarosan kellő távolságra fog elvinni Leila-tól, ezért még bedobtam az utolsó kártyát. Jobb lábamat meglendítettem, és jól gyomorszájon rúgtam őt. Elengedtem haját, Carl pedig azonnal Leila-hoz ment. Az ajtón ekkor lépett be Tami-Lynn.

- Ezt még megbeszéljük! - mondta Carl, majd kivezette a sérültet a szobából. Tami-Lynn értetlenül figyelte a jelenetet, aztán bement a fürdőbe. Én visszavetettem magam az ágyamba. Elővettem a füzetet, és írni kezdtem. Hogy mit írtam? Ami csak eszembe jutott. Amit már a szívemben hordoztam, de nem mondtam el senkinek. 

1. fejezet

Tádádááá!!! Meg is érkezett az első fejezet!! Igaz, azt írtam, hogy novemberben hozom ezt a részt, de mivel ma van Halloween, így nem bírtam magammal :)
Az is felmerült bennem, hogy a születésnapomon (okt. 28.) hozom, de az a pár nap már mindegy! ;)
Nem is húzom az időt, ha tetszett, akkor pipáljatok, kommenteljetek, iratkozzatok fel!!
Ölel, Gab

Nyla szemszöge

*Egy héttel később*

A kiválasztott dobozt a dzsekim egyik belső zsebébe tettem. Senki sem látta. Amikor kiléptem az ajtón, arra vártam, hogy megszólaljon a riasztó. De nem történt semmi. Ilyen üzletet sem találsz minden sarkon! Elindultam a park irányába. Néha-néha visszanéztem, hogy nem követ-e senki. Nem követtek, vagyis nincs mitől tartani. A szél lágyan fújdogált az őszi délutánon. Hamarosan itt az október, már érezhető. Kettőt pislogunk, és már a tél itt is lesz! A hűvösebb idő ellenére sokan voltak a parkban, és annak környékén. Leültem egy kiválasztott padra, majd a táskámban kezdtem kutakodni. Elővettem egy hamburgert, amit tegnap vettem. Éppen beleharaptam, de a maradékot egyből vissza kellett tennem, mivel egy rendőrt pillantottam meg. Keresett valamit. Vagy valakit... Lehet, hogy nem is engem keres. Lehet, hogy valami körözött bűnöző járkál errefelé.

- Ő az! - hallottam meg egy férfi hangot nem messze tőlem. A hang irányába fordultam. Egy alacsony, kopasz férfi mutatott rám. Engem bámult. A rendőrre néztem. Ő is engem bámult. Mind a két személy elindult felém. Ez várható volt... A táskámat a hátamra vettem, lassan felálltam a padról. A rendőr gyorsított, a kopasz csávó pedig a megszokott tempóban igyekezett felém. Vártam még egy darabig, majd futásnak eredtem. A hátam mögül lehetett hallani, hogy Állj, rendőrség!, de nem érdekelt, csak futottam tovább. Két saroknyit futottam, mire megpillantottam a Plázát. - A Plázában tökéletesen eltudnék bújni. - gondoltam magamban. A bejáratnál utat törtem magamnak, az automata ajtón beléptem, és egyenesen a mozgólépcsőt céloztam meg. Ott is kettesével szedtem a fokokat, de hamarabb jutottam fel, mint az üldözőm. A mosdót céloztam meg. Hisz, egy férfi rendőr csak nem jön be egy női mosdóba! Beszaladtam, majd megszálltam egy üres fülkét. A táskámból elővettem egy hajgumit, és egy "kamuszemüveget". Levettem a dzsekimet, amit egyből a táskámba visszatettem. Hajamat összecopfoztam, a szemüveget felvettem, majd kiléptem a fülkéből. A mosdó előtt állt, és türelmetlenkedett a rendőr, aki idáig követett. Nem ismert fel, még szerencse! Ám nem tudtam sokáig álcázni magam, mert valaki megragadta a karomat.
- Futkározni a játszótéren kell! - hallottam meg a hátam mögül egy női hangot. Megfordultam, és nem hittem a szememnek: egy rendőrnő ragadta meg a karomat. Vörös haját kontyban viselte, egy tengerkék felsőt viselt (ami illett a szeme színéhez) hosszú farmerrel. Hogy honnan tudom, hogy rendőr? A felsőjén egy sárga kitűző díszelgett, és ez a felirat állt rajta: Pláza-rendőr. Arra nem gondoltam, hogy a Plázában is szokott "rendőr" lenni!Elindult a Plázán keresztül, én pedig mentem utána, mint egy kutya. A legjobb pedig az, hogy az üldözőm is jött utánunk. Végigsétáltuk az egész Plázát. Mindenki minket figyelt. A földszintre érve a bejárathoz mentünk. Az egyik ruhaüzlet mellett volt egy ajtó, amire ez volt írva: Pláza-rendőrség. A nő ajtót nyitott, és később egy helyiségben találtam magam. Leültettek egy faszékre a terem közepén. Velem szemben egy barna íróasztal díszelgett, ami mögött egy kb. középkorú férfi ült. Szúrós tekintetével engem vizslatott. Persze az "igazi" rendőr ott állt mellettem, mint egy testőr.
- Maga mit követett el, hogy a kolleganő idehozta? - kérdezte az előttem ülő rendőr, miközben elővett egy tollat. Gondolom, jegyzetelni akar, de én nem fogok semmit sem mondani. Hirtelen valaki lerántotta rólam a táskámat. Hát persze, hogy az a nő volt! Odaadta a főnökének a táskámat, ő pedig turkálni kezdett benne.
- És maga miért üldözte ezt a lányt? - kérdezte a rendőrfaszitól.
- Az egyik boltból cigarettát lopott! - mondta ki egyből a választ. Eközben a táskámból minden kikerült az asztalra: a dzsekim, a hamburger, a félretett pénzem, és a személyes irataim.
- Itt semmilyen cigaretta nincs! - döbbent le a Pláza "nyomozója". A "másik" zsaru a dzsekimért nyúlt. Az összes zsebemet kiürítette. Az asztalra került még pár darab zsebkendő, és a cigaretta...
Természetesen ezek után a személyes irataimat kezdték tanulmányozni. Az igazi zsarunak átadták a cuccaimat azzal az indokkal, hogy ez az ő ügyük. Szóval, a szaladgálásomért nem kaptam semmit. A táskámat visszakaptam, de a cigi a gorilla zsebébe került. Karon ragadott, majd kisétáltunk a Plázából. Számomra világossá vált, hogy hova megyünk: vagy a rendőrségre vagy az Otthonba.

~**~

Hirtelen kinyílt az ajtó. Egy magas, öltönyös férfi lépett be rajta. Egyenesen felém indult. Szemei villámokat szórtak. Előttem állt meg. Kinyújtotta a bal kezét. Tudtam, hogy mit akar. Megfogtam a táska fülét, és lassan nyújtottam neki. Arcára kiült a türelmetlenség. Egy hirtelen mozdulattal elvette a táskát. Csak sóhajtott egyet, mire én megforgattam a szemeimet. Indult is az ajtóhoz, én pedig utána. Beszálltunk egy fekete Skoda-ba, és elindultunk. Alighogy elindultunk, Carl mobilja megcsörrent. Felvette.

- Smith! ... Á, jó napot! ... Igen, nagyon sajnálom. ... Ezt hogy érti? ... Megfog javulni, csak idő kell neki! ... Értem. ... Akkor a papírokat majd kitöltik. ... Viszont hallásra! - majd megszakította a vonalat. Letört, és dühös volt. Egy valamit tudni kell Carl-ról: ha ilyen a hangulata, akkor nem érdemes beszélgetésbe bonyolódni vele. Tapasztalat! Emiatt az utunk csendben telt. Nem mintha beszélni akartam volna, de így fix, hogy ő sem fog megszólalni! Így nekem az volt a dolgom, hogy a tájat nézzem, és a telefonbeszélgetésen gondolkozzak. Volt pár tippem, hogy kivel beszélhetett, de amikor azt a mondatot kimondta, akkor már világossá vált. Thompson-ék... Szomorúnak kéne lennem? Nem, hisz nem ők az első nevelőszüleim!

Prológus

Helóka idetévedt emberkék (ufók vagy bármi más), egy újabb Gab-történet érkezett.
Nos, ez a blog-ötlet még szeptember elején pattant ki a fejemből, de most jutottam el odáig, hogy a Prológust most tegyem ki. Csak pár rész (másfél rész :D) van kész, de a héten befejezem, és elkezdem az újabb részt.
Ölel, Gab
Ui.: Az első rész valamikor novemberben kerül ki, addig csak ennyi van ;)

Nyla szemszöge

- Még egyszer! Még egyszer! - kántálta a két kis szörnyeteg. Így újból meg kellett csinálnom ugyanazt... szuper! Elővettem egy újabb kék lufit, felfújtam, majd elengedtem. A léggömb repült, vicces hangot hallatva maga után. A fiúk röhögve figyelték a szálló gömböt, és arcukra csalódottság ült, mikor a lufi a földre zuhant. Én csak a szemeimet forgattam. de hál' istennek találtak más elfoglaltságot: autóversenyt játszani. Ledobtam magam a kényelmes kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t. A kanapé sokkal kényelmesebb volt, mint a padló! Kerestem egy zenecsatornát, és hallgattam azt, ami éppen szólt. Sajnos, nem tudtam sokáig zenét hallgatni, mivel John, és Dave összeveszett egy játékautón. Ebből le lehetett vonni a következtetést: túl üvöltötték a TV-t. Ekkor az ajtóban megjelent Mrs. Thompson. Zöld kötény volt rajta, amin a következő felirat állt: Anya ma megint finomat főzött. Hosszú, sötétbarna haját copfban viselte, barna szemeivel pedig dühösen méregetett.
- Kapcsold ki azt a hangos hülyeséget! - parancsolt rám. Mrs. Thompson nincs nagyon oda az elektronikus kütyükért (így szokta nevezni a TV-t, a számítógépet stb.). Unott arccal meredtem rá, majd kikapcsoltam a készüléket. Ha ő nem szereti, akkor más se szeresse... Mrs. Thompson még mindig az ajtóban ácsorgott, és a veszekedő fiúkat figyelte. Később rám nézett, szemeivel szinte villámokat szórt.
- Szedd szét a fiúkat, és menjetek ki a parkba! - adta ki a parancsot, majd visszasietett a konyhába. Felálltam tökéletes ülőhelyemről, hogy a két pisist szétszedjem. Dave erősen ütögette John-t, és ezt onnan tudom, hogy amikor próbáltam őket szétszedni, párszor én is kaptam egy-két öklöst. John-t felvettem, mire Dave abbahagyta a verekedést.
- Elmegyünk sétálni a parkba, semmilyen verekedést nem akarok látni! - mondtam, majd letettem John-t. Nem csináltak semmit, csak nézték a másikat. Hoztam a kabátjukat, és a cipőjüket, amiket azonnal felvettek. Én is felvettem a fekete dzsekimet, és a fekete cipőmet. Kézen fogtam őket, és így indultunk a parkba. Az út csendesen telt. A parkban hagytam őket játszani, én pedig egy padról figyeltem. Szinte mindig nekem kell rájuk figyelni... Nem csoda, hogy már bébiszitternek érzem magam.