Ahogy ígértem, meg is hoztam a 4. fejezetet ☺
Csak hogy változatosak legyünk, így más szemszögéből is kikukkanthattok a világra ;)
Nem húzom tovább, olvassátok csak!
Ölel, Gab
Tracy szemszöge
- Így most jó? - kérdezte Belle nevetve, és kicsit feljebb emelte a plakátot. Én (úgy téve, mint egy "profi"), elkezdtem jobbra-balra dönteni a fejemet, hogy többféle szemszögből megnézhessem a plakátot. Végül mutattam egy lájkot, amire a csajok végérvényesen kitették a hirdetményt. Lemásztak a létrákról, amiket a kolesz portájára kellett vinnünk. Én vittem egyet, Pamela vitte a másikat, Belle pedig mellettünk bandukolt.
- És mennyire izgultok? - törte meg a csendet Pamela.
- Én egyáltalán nem izgulok, hiszen már van párom! - jelentette ki határozottan Belle.
- Na, és ki az áldozat? - kérdezte vissza Pamela.
- Ő nem áldozat, hanem a pasim!! - vágta vissza tettetett bosszúsággal Belle. - És te Tracy, te kivel jössz?
- Fogalmam nincs! - mondtam teljes lelki nyugalommal.
- De az elég gáz lesz, ha senkivel sem jössz! - mondta Pamela. - Én a végzős Adam-mel megyek!
- Tracy, add ide a létrát! - mondta Belle, kikapta a kezemből a nehéz súlyú tárgyat, és gyors sétában elindult. Pamela egyből trappolt utána. Értetlenül figyeltem távolodó alakjukat. A megszokott tempómban sétáltam tovább, de hirtelen valaki köhintett egyet a hátam mögött.
Megfordultam, és egy ismert személy állt előttem. Tőlem kb. fél méterre állt meg.
- Szia Trac! - köszönt, majd beleivott italába. Én megfordultam, és indultam az utamon.
- Neked is szia Victor. És ne szólíts Trac-nek! - mondtam, ő pedig követni kezdett.
- De te is hívhatsz Vic-nek! És nekem bejön a Trac név! Kérsz egy kis kávét? - kérdezte hízelegve.
- Nem, de azért kössz! - mondta, majd megragadta a karomat. A szemébe néztem, mire mosolyra húzta a száját. - Elengednél?
- Elkísérnél a szobámba?
- Miért?
- Mert nagyon fáj a fejem, és nem akarok rosszul lenni út közben. - én ekkor kirántottam a kezem a szorításából.
- A szőkéknek add elő ezt a dumát! - mondtam, majd faképnél hagytam. Igaz, most Pamela-t megsértettem, de amíg nem tudja, addig nem fáj neki. Gyors léptekkel mentem a kollégium felé. Az utam nem tartott észveszejtően sokáig. Amint beléptem, megkérdeztem a portást, hogy Pamela itt van-e. A válasza egy bólintás volt. Feltrappoltam a 2. emeletre, és a 106-os szoba ajtaján kopogtam 5-öt. Ez afféle jelzés, hogy tudjuk, éppen ki érkezett meg. Beléptem, és teljes volt a káosz. A ruhák széthajigálva, a könyvek, és füzetek egymás hegyén-hátán a padlón. Pamela a szekrényében keresett valamit. Azzal fejezte ki nemtetszését, hogy az arcomba dobta az egyik rózsaszín, csipkés melltartóját. Leszedtem az arcomról a ruhát, és a földre dobtam.
- Pamela, újrajátszottad a II. világháborút? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. Ő kimászott a szekrényéből, és idegesen nézett engem.
- Ez nem játék! - mondta egy kicsit magasabb hanggal, mint ahogy beszélni szokott. - Elvesztettem! - mondta, és újra elsüllyedt a szekrény tartalmában. Belőlem akaratlanul is kitört a nevetés, mivel az utolsó szava kétértelmű volt. Újból rám nézett azzal a szúrós tekintetével, amivel megszokott ijeszteni. Abbahagytam a nevetést.
- Mit vesztettél el? - kérdeztem meg tőle, ő sóhajtott egyet, és az ágya alatt kezdett kutakodni.
- A dobozt! - mondta, és számomra már minden világossá vált. Van Pamela-nak egy rózsaszín doboza, amiben egy arany nyaklánc van. Azt a nyakéket a nagymamája adta oda neki, amikor ő 9 éves volt. Nem sokkal azután a nagymama életét vesztette egy repülőgép baleseten. Pamela azóta vallásos lett (mint a nagyija), és amikor imádkozik, olyankor mindig a kezében tartja a dobozkát. A nyakláncot sohasem vette ki belőle, mert nem akarja, hogy valami rontás érje. Ezért vigyáz rá úgy, mint az életére, és most ezért keresi kétségbeesetten. Mint jó barátnőhöz méltóan, beszálltam a keresésbe. Együtt túrtuk át a szobát, még a cuccaimat is. Néha-néha a nyitott bőröndömbe beletettem egy-két dolgot, hogy utána könnyebb legyen pakolni. Ám ekkor egy újabb tárggyal találtak el: ezúttal egy tengerkék bugyival. Ennyire szeretnek a fehérneműk?
Pamela hirtelen felsóhajtott, majd felém fordult, kezében a dobozzal. Óvatosan kinyitotta, és megkönnyebbült, mikor látta, hogy a nyakék a dobozban hever sértetlenül. Behunyta a szemét, és egy imát elmondott. Én addig a bőröndömbe pakoltam a maradék holmimat. Hamar összedobtam mindent, becipzároztam a táskát, és már indulásra készen álltam. Elköszöntem Pamela-tól, de ő az imára koncentrált. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, majd kisétáltam a csendes folyosóra. Valaki már korábban hazament, valaki pedig még mindig órán dekkol. Ezért is örültem, hogy nekem ma nem volt olyan sok órám, és még a bálról szóló plakátokat is sikerült kitennem a megfelelő helyekre. A portás bácsitól elköszöntem, majd kisétáltam újra a szabad levegőre. Egyből a kolesz parkolóját céloztam meg. Megkerestem vérvörös autómat, amit azonnal ki is nyitottam. A csomagtartóba bedobáltam a cuccaimat, beültem, és indultam haza. Anya nem értette, hogy miért akartam koleszba költözni, amikor nem lakunk nagyon messze a sulitól. Számomra a válasz egyértelmű: kiszerettem volna mozdulni otthonról, kicsit bulizgatni, új barátokat találni, és hosszútávon néha elviselhetetlen az öcsém bandája. Minden lány odavan érte, de ha nekik is naponta kilenc-tíz órát kéne hallgatniuk a zenéiket, akkor szerintem ők is megbolondulnának. Ezekkel a gondolatokkal utaztam. Kb. két percig élvezhettem a rádió hangját, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn az Anya név szerepelt. Felvettem.
- Á szervusz kicsim! - köszönt boldogan.
- Szia anya.
- Hogy vagy?
- Hát, fáradtan!
- Na ne mondd!
- Mire kitettem azt a sok plakátot a csajokkal, meg persze a sok dolgozat... szóval, csúcs napom volt.
- Figyelj csak, hamarabb nem tudnál hazajönni? - amint ezt megkérdezte, felmerült bennem egy kis aggodalom.
- Már úton vagyok. De miért?
- Meglepi! - mondta izgatottan.
- És Ash? Ő tudja vagy csak nekem mondasz el mindent későn? Egyébként már otthon van?
- Ki tudja, hogy ő mikor esik haza!
- Oké, otthon találkozunk.
- Na rendben, puszi, szia! - mondta, majd bontotta a vonalat. Nem tudom, hogy miféle meglepetéssel készül, de már előre tartok tőle. Kb. tíz perccel később már a kocsibejárón parkoltam, és a holmijaimat cipeltem be a lakásba.
Csak hogy változatosak legyünk, így más szemszögéből is kikukkanthattok a világra ;)
Nem húzom tovább, olvassátok csak!
Ölel, Gab
Tracy szemszöge
- És mennyire izgultok? - törte meg a csendet Pamela.
- Én egyáltalán nem izgulok, hiszen már van párom! - jelentette ki határozottan Belle.
- Na, és ki az áldozat? - kérdezte vissza Pamela.
- Ő nem áldozat, hanem a pasim!! - vágta vissza tettetett bosszúsággal Belle. - És te Tracy, te kivel jössz?
- Fogalmam nincs! - mondtam teljes lelki nyugalommal.
- De az elég gáz lesz, ha senkivel sem jössz! - mondta Pamela. - Én a végzős Adam-mel megyek!
- Tracy, add ide a létrát! - mondta Belle, kikapta a kezemből a nehéz súlyú tárgyat, és gyors sétában elindult. Pamela egyből trappolt utána. Értetlenül figyeltem távolodó alakjukat. A megszokott tempómban sétáltam tovább, de hirtelen valaki köhintett egyet a hátam mögött.
 |
| Victor Austin Flacke |
- Szia Trac! - köszönt, majd beleivott italába. Én megfordultam, és indultam az utamon.
- Neked is szia Victor. És ne szólíts Trac-nek! - mondtam, ő pedig követni kezdett.
- De te is hívhatsz Vic-nek! És nekem bejön a Trac név! Kérsz egy kis kávét? - kérdezte hízelegve.
- Nem, de azért kössz! - mondta, majd megragadta a karomat. A szemébe néztem, mire mosolyra húzta a száját. - Elengednél?
- Elkísérnél a szobámba?
- Miért?
- Mert nagyon fáj a fejem, és nem akarok rosszul lenni út közben. - én ekkor kirántottam a kezem a szorításából.
- A szőkéknek add elő ezt a dumát! - mondtam, majd faképnél hagytam. Igaz, most Pamela-t megsértettem, de amíg nem tudja, addig nem fáj neki. Gyors léptekkel mentem a kollégium felé. Az utam nem tartott észveszejtően sokáig. Amint beléptem, megkérdeztem a portást, hogy Pamela itt van-e. A válasza egy bólintás volt. Feltrappoltam a 2. emeletre, és a 106-os szoba ajtaján kopogtam 5-öt. Ez afféle jelzés, hogy tudjuk, éppen ki érkezett meg. Beléptem, és teljes volt a káosz. A ruhák széthajigálva, a könyvek, és füzetek egymás hegyén-hátán a padlón. Pamela a szekrényében keresett valamit. Azzal fejezte ki nemtetszését, hogy az arcomba dobta az egyik rózsaszín, csipkés melltartóját. Leszedtem az arcomról a ruhát, és a földre dobtam.
- Pamela, újrajátszottad a II. világháborút? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. Ő kimászott a szekrényéből, és idegesen nézett engem.
- Ez nem játék! - mondta egy kicsit magasabb hanggal, mint ahogy beszélni szokott. - Elvesztettem! - mondta, és újra elsüllyedt a szekrény tartalmában. Belőlem akaratlanul is kitört a nevetés, mivel az utolsó szava kétértelmű volt. Újból rám nézett azzal a szúrós tekintetével, amivel megszokott ijeszteni. Abbahagytam a nevetést.
- Mit vesztettél el? - kérdeztem meg tőle, ő sóhajtott egyet, és az ágya alatt kezdett kutakodni.
- A dobozt! - mondta, és számomra már minden világossá vált. Van Pamela-nak egy rózsaszín doboza, amiben egy arany nyaklánc van. Azt a nyakéket a nagymamája adta oda neki, amikor ő 9 éves volt. Nem sokkal azután a nagymama életét vesztette egy repülőgép baleseten. Pamela azóta vallásos lett (mint a nagyija), és amikor imádkozik, olyankor mindig a kezében tartja a dobozkát. A nyakláncot sohasem vette ki belőle, mert nem akarja, hogy valami rontás érje. Ezért vigyáz rá úgy, mint az életére, és most ezért keresi kétségbeesetten. Mint jó barátnőhöz méltóan, beszálltam a keresésbe. Együtt túrtuk át a szobát, még a cuccaimat is. Néha-néha a nyitott bőröndömbe beletettem egy-két dolgot, hogy utána könnyebb legyen pakolni. Ám ekkor egy újabb tárggyal találtak el: ezúttal egy tengerkék bugyival. Ennyire szeretnek a fehérneműk?
- Á szervusz kicsim! - köszönt boldogan.
- Szia anya.
- Hogy vagy?
- Hát, fáradtan!
- Na ne mondd!
- Mire kitettem azt a sok plakátot a csajokkal, meg persze a sok dolgozat... szóval, csúcs napom volt.
- Figyelj csak, hamarabb nem tudnál hazajönni? - amint ezt megkérdezte, felmerült bennem egy kis aggodalom.
- Már úton vagyok. De miért?
- Meglepi! - mondta izgatottan.
- És Ash? Ő tudja vagy csak nekem mondasz el mindent későn? Egyébként már otthon van?
- Ki tudja, hogy ő mikor esik haza!
- Oké, otthon találkozunk.
- Na rendben, puszi, szia! - mondta, majd bontotta a vonalat. Nem tudom, hogy miféle meglepetéssel készül, de már előre tartok tőle. Kb. tíz perccel később már a kocsibejárón parkoltam, és a holmijaimat cipeltem be a lakásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése